2015. 07. 27. MON

Dec. 20.
Egy sulis kirándulás volt ekkor, amire én is jelentkeztem, aztán lemondtam, mert közbejött valami. Ellával ezt vártuk már november óta nagyon, ugyanis egy csokigyárban volt a kirándulás. Helyettem Isaac ment, amit Ella meg is köszönhet nekem... Ugyanis Ella és Isaac azon a kiránduláson összejöttek! Másfél hónap után végre sikerült. Olyan kis szerencsétlenek voltak. Így is Gerrynek és Adamnek kellett 'segíteniük'. Egyébként abban az időben így voltunk nagyon jóban az osztályból: Ella, Isaac, Gerry, Adam, Dorothie (Gerry barátnője), és én. Az összejövetelük történetére már nem igen emlékszem. Gerryék mindenféle vicces és persze perverz célzást és hasonlatot tettek Isaacnek, hogy vallja már be Ellának. Végül erőt vett magán és sikerült. Hát igen ez is nekem köszönhető... Azóta is a legszebb és legössszeillőbb pár akit ismerek. Igaz, néha (vagyis mindig) kissé túlzásba viszik a csókokat meg az ölelkezéseket, de imádom őket. Megérdemlik a boldogságot.
December 21-re megbeszéltünk a szokásos korit, de Gusszal még előtte konzultáltam, hogy elmegyünk vásárolni. Tökéletes pasi nekem: szeret vásárolni. Mondtam is Ellának, hogy ő a nekem való. Szóval a korit lemondtam, és Gusszal töltöttem a 21.-ei napomat, amit azóta egyszer sem bántam meg, ugyanis az a kedvenc napom. Anyának először nem akartam elmondani, hogy egy fiúval találkozom. Allisonnal már egyeztettem is, hogy elvileg vele találkozom, és falaz nekem ha anya esetleg ráírna Facebookon, hogy vele vagyok-e. De aztán inkább megosztottam vele. Konnor és Rachel azóta sem tudja hogy vele találkoztam akkor.
Apropó. December 20-án bántottam magam 2014-ben utoljára. Már nem is tudom mi okból...
Tehát akkor december 21.
A szökőkútnál találkoztunk 3-kor, és úgy terveztük, hogy onnan majd gyalogolunk a bevásárlóközpontba. Anya bevitt a városba, mert persze, hogy fél 3-kor ebédeltem, de még így is elkéstem. Ki késik el az első randijáról? Persze, hogy én. Ahogy ott állt sapkában, zsebre dugott kézzel egy oszlopnak támaszkodva... Sosem verem ki a fejemből azt a látványt. Máig amikor elhaladok arrafelé, eszembe jut az a kép, és széthasad a szívem. Lassan egy éve még mindig rajta jár az agyam, hihetetlen... Sétáltunk, és végig beszélgettünk. Néha voltak csendek, de én mindig megtörtem valami hülyeséggel. Mikor beértünk a plázába természetesen fogalmunk sem volt hol kezdjük. Igazából vagy 20 boltba bementünk, és próbálgattunk (vagyis főként én), de nem vettünk semmit. Ó, de. Gus vett egy alvómaszkot, ami rénszarvas alakú, én választottam. Legalább neki van valami kézzel fogható emléke rólam, de lehet azóta kidobta vagy mit tudom én. Ettünk fagyasztott joghurtot. Teleraktuk mindenféle egészségtelen hülyeséggel. Ja, és a gépek úgy voltak amikből a joghurtot lehetett nyomni, hogy 2 íz, de 3 kar. A középsőhöz nem volt semmiféle íz írva, tehát azt hittük, nem is jön belőle. Megnyomtuk. Persze, hogy jött. LOL A legjobb rész a végére: Gus vett nekem egy mézeskalácsot "Szerelmemnek" felirattal. Kb. úgy éreztem magam, mintha megkérték volna a kezem. Hihetetlen boldog voltam, és legszívesebben megkérdeztem volna, hogy ez rossz vicc, vagy komoly. Leírhatatlanok azok az érzések. 
Azt hiszem 7-re kellett otthon lennem. Kimentünk hát a buszmegállóba, de a következő busz csak ilyen 20 perc múlva jött. Leültünk, és a vállára hajtottam a fejem, Gus az övét pedig az enyémre. Csak úgy ültünk csendben, de azt éreztem, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. Hogy szeretjük egymást. hogy mennyire jó így ketten. Végre boldog voltam. De annyira, mint még talán soha. Megadta nekem azt, amit egész életemben kerestem és vártam. Az igaz szeretetet és boldogságot. (Legalábbis azt hittem.) De ott és akkor azt éreztem, hogy végre valaki igazán szeret és törődik velem. Végre nem éreztem magam egyedül. 
Azt hittem, ennek soha nem lehet vége.
Azt hittem, őt soha senki nem veheti el tőlem. 
Azt hittem, ő soha nem fog elengedni.
Azt hittem, ő mindig mellettem lesz.
Azt hittem, minket egymásnak teremtettek.
Szerettem, őszintén, teljes szívemből.
Ahogy ott ültünk, megsimogatta a kezem. Az az érzés is örökre bennem marad. Olyan meleg és puha volt a keze. Még jobban hozzábújtam, és teljesen biztonságban éreztem magam, mert azt éreztem megvéd mindentől. A huszonvalamennyi perces várakozásból kb. 19-et ölelkezéssel töltöttünk. Néhányszor felálltunk aztán újra leültünk és így tovább. Párbeszédrészlet:
-Fázok - jelentette ki Gus.
- Én is - válaszoltam, mire kitárta a karjait, és szorosan magához húzott.
- Most mát jobb - súgta a fülembe.
Leírhatatlan érzés volt a karjai közt. Mint már előbb is írtam, nem voltam még boldogabb. Sokszor megölelt már, de valahogy most olyan más volt. Mintha jobban szeretett volna. Jött aztán a busz is, de bár soha ne jött volna! Amikor elindultam a jármű felé még fogta a kezem Gus, és már majdnem felszálltam, de még visszahúzott. Ez volt a nap fénypontja. A buszon ülve még mindig éreztem az illatát. A mellényembe szagoltam, és erősen éreztem Gust. Végig azt szagolgattam. Otthon 2 órán keresztül ültem az iPaddel és a mellényemmel a kezemben. Nem tudtam betelni azzal a mámorral. Nem tudom mihez hasonlítani. Egyszerre volt bűnös boldogság, és édes hazugság illatú.
Anyának kb. semmit nem meséltem a napomról, pedig nagyon kíváncsi volt. Megéri a péntek estéimet a színjátszón tölteni. Ellentétben a barátnőimmel, akiknek minden apró részletről beszámoltam, főleg Ellának. Nagyon örült, hogy végre én is boldog vagyok, nem sírok és szomorkodom. Őszintén szólva büszke voltam magamra, hogy sikerült felállnom, és boldog lettem. Úgy éreztem innen már csak felfele lehet, lefele soha többet. Őszintén azt hittem, örökre boldog leszek, és örökre legjobb barátok leszünk Gusszal. Akármit megadnék, hogy újra átélhessem azt a napot.

2015. 07. 14. TUE

A december második fele életem legjobb hónapja volt. Míg mások kint a szabadban a barátaikkal töltötték a téli szünetet, addig én bent a szobámban chateltem és Ariana Grande albumot hallgattam. Igen, ennyi volt a szünetem. Hogy kivel üzeneteztem, az egyenlőre még rejtély.

Decemberben úgymond már kezdtek jóra fordulni a dolgaim, mind anyáékkal, mind tanulás szempontból, és kezdtem egy picit jobbkedvű lenni. Egy nap (december 9.), egy csoportban chateltünk Ellával, Isaac-kel, és a többiekkel akikkel így még nagyon jóban vagyunk. Isaac egyszer csak azt írta, hogy írt Gusnak, hogy írjon rám, mert szomorú vagyok. Nem hittem a szememnek. És rámírt. Annyira boldog voltam, hogy elkezdtem örömömben sírni, és alig tudtam válaszolni neki, mert remegtek a kezeim. Közben az összes barátnőmre ráírtam, hogy „URAMISTEN ÍRT!!!” Kimentem a konyhába inni, és ránéztem egy teljesen jellegtelen tárgyra, és elkezdtem vigyorogni, mint egy idióta. Rachel meg is kérdezte, hogy „Pennie, mi a bajod van?” Elég furán nézett rám mindenki én meg csak vigyorogva válaszoltam, hogy „semmi”. Tuti el is hitték. Ez a kedvenc napom lett. Suliban köszöntünk, és mindig annyira féltem nehogy beégjek, mondjuk elessek vagy valami. A szívem állandóan majd’ kiugrott a helyéről, amikor mosolygott is közben. El sem hittem, teljesen olyan volt, mint egy álom (az is lett, egy valóra vált rémálom).

Elkezdtünk egyre többet Facebookon beszélni. Az első ilyen alkalmon este öt-hat körültől, háromnegyed tizenkettőig tartott. Végig mosolyogtam, ahogy írtam. Annyira kedves és közvetlen volt. Elterveztem, hogy másnap megölelem majd, de nem jött suliba. Délután láttam csak a reggeli üzenetét, hogy nem jön, mert beteg. Na, akkor is egész nap beszéltünk. Utána napon már odatolta a képét az iskolába. Megvártam egyik szünetben a termük előtt, aztán így viccesen vagy hogyan szóltam neki, hogy „na gyere ide te” és kitártam a karomat, nem habozott, meg is ölelt. Annyira hihetetlen jó illata volt. Majd amikor mentem órára, kaptam még egy ölelést. Aki jött szembe a folyosón ismerős, mindnek elújságoltam, hogy megölelt. Utána pár napig számoltam hányszor ölelt meg, de meguntam, mert túl sokszor, és már belegabalyodtam. Mégjobban beleszerettem. „És történt aztán, hogy a két gyermek, minden nap hosszadalmas chatelést tartott.” Mindig volt témánk, sosem volt ’csend’. Imádtam. Nagyon gyorsan lettünk ilyen ’szívecskés’ barátok, tehát már egy hét ismertség után szívecskéket írtunk egymásnak, nem volt semmi átmenet. Beszélgettünk egyik nap egymás titkairól, kiszedte belőlem nagy nehezen az enyémet. Nagyon gáznak találtam, mert azt mondtam el neki, hogy azt kívántam, hogy írjon. Azt válaszolta, ez cuki, főleg, hogy ennyit vaciláltam azon, hogy eláruljam-e. Próbáltam én is kiszedni belőle, de nem adta meg magát. Annyit elárult, hogy ugyanaz, mint amit kívánni szokott 22:22-kor. Majd pár nap múlva az is kiderült, hogy én vagyok a témája. Már nem bírtam ki, nap mint nap megkértem, hogy mondja el.

És jött az utolsó sulis nap, december 19. Jelentkeztem a karácsonyi műsorba énekelni, és árusítani, mert ilyenkor mindig van karácsonyi vásár. Teljesen véletlenül a mi árusítópadunk Gusék osztályáé mellett volt, ennek külön örültem. 3 előadáson kellett volna énekelnem, de csak 2-n vettem részt, mert árusítani is akartam. Természetesen azon a kettőn énekeltem, amit az osztályom néz meg, a másik pedig a nyolcadikasoknén, nem tudom egyszerűbben elmagyarázni. Gus a műsoron halálra unta magát, figyeltem, sütött az arcáról.

Sütöttem muffint a vásárra, nagyon finom lett a többiek szerint, meg pillecukrot, amit olvasztott csokiba mártottam. Ilyen pillecukrot készítettem külön Gusnak, egy G betűvel és szívecskével, meg mézeskalácsból emberkét. Mindegyik nagyon tetszett neki, kaptam ölelést is, aznap már kb. az ötödiket.

Olyan dél körül már szállingóztak a diákok hazafelé, hogy minél előbb kezdődjön a szünetük. Én és még néhányan az osztályból ottmaradtunk összepakolni a maradék holmit. Gus-szal bevártuk egymást, és együtt mentünk el ebédelni. Gregoryt, Gus legjobb barátját még megvártuk a termük előtt amíg összeszedi a cuccait, nem tudom hogyan, de kb. 15 perc alatt sikerült neki. Már tiszta türelmetlen voltam, erre Gus olyan dolgot tett amitől elolvadtam. Odajött, és megölelt. Sokszor tette már, de egyik sem volt még olyan, mint ez. Annyira meleg volt és gyengéd. Végre úgy éreztem valaki őszintén szeret, és elfogad olyannak amilyen vagyok. Azokban a percekben elhittem, hogy minket soha senki de senki sem választhat el egymástól. Azt kívántam, bár sose lenne vége. 5 percen keresztül csak öleltük egymást. Közben azt mondta, hogy idézem „majd találkozunk a szünetben romin”. Ezt arra ajánlotta fel, hogy én odadünnyögtem neki, hogy hiányozni fog. Közben az osztálytársai folyamatosan jöttek kifele a teremből, de minket egyáltalán nem zavart. Egyik lány még oda is szólt, hogy „hú de romantikus” Teljesen kizártuk a külvilágot, csak boldogok voltunk. Mélyen beszívtam az illatát, szinte elájultam attól az édes fiúillattól. Amikor végre kitolta a képét Gregory, akkor elindultunk enni. Elláék hívtak, hogy menjek velük Mekibe, de inkább Gus-szal töltöttem ezt az időt, és nem bántam meg. Szóval elbattyogtunk az ebédlőbe hárman. A sulinak a bejáratánál pont jött a tesóm Konnor, de szerencsére nem vette észre Gust, még csak az kellett volna. Nem is mondtam anyáéknak, hogy ennyire jóban vagyunk, Konnor meg ismeri, és nem akarom, hogy megtudja. Szóval, már két hete olyan passzban voltam, hogy egy nap egy szendvicset ettem csak, pedig mindenki tudja rólam, hogy imádok enni. Amikor a kajáldában turkáltam csak az ebédemben, Gus megsimogatta a combomat, hogy „na, egyél”. Én pedig ráhajtottam a fejem a vállára. Kanalaztam a levesből egy picit, de semmi étvágyam nem volt. Amikor végeztünk, kimentünk, de Gusnak és Gregnek el kellett mennie. Elbúcsúztunk, de én nem tudtam elengedni, és nyafogtam neki, hogy ne menjen el, ő meg közben simogatta a hátam. Nem akartam, hogy vége legyen. Nagyon jóba lettem több barátjával is, Aaronnal többek között, de Greggel is.

Amikor hazafele buszoztunk egyik évfolyamtársammal, Pennievel, akivel nagyon jóban vagyunk, végig dumáltam neki, hogy mennyire boldog vagyok, meg mutogattuk egymásnak a barátainktól kapott karácsony ajándékokat. Én kaptam Ellától, Kimtől és Allisontól.

Este színjátszóra mentünk Rachel-lel, és ott is ajándékozás volt. Én az egyik legjobb barátnőm, Francis testvérét húztam, Luke-ot, én pedig Abigail-től kaptam ajándékot (párducmintás sál, gyertya), aminek nagyon örültem, ugyanis imádom a párducmintát. Francis-szel végig beszélgettük, hogy mennyire boldogok vagyunk, én Gus-szal, ő pedig James-szel. Voltunk. Rohadt múlt idő.

2015. 07. 12. SUN

Visszajöttünk a nyaralásból, rossz érzés volt otthagyni azt a boldog helyet.
Rögtön a szünet utáni héten jött a kampányhét, ahol a 11-esek versenyeznek. 
Egy szép napon sétáltunk lefelé a lépcsőn Elláékkal, és megláttam Őt. Őt, akibe abban a pillanatban szerelmes lettem. Nem tudom hogyan, de kész voltam. Halálosan beleszerettem. Ő éppen jött fel a lépcsőn, lefele nézve, majd beletúrt a hajába, és rámnézett. Egyenesen rám, el sem hittem. A szívem majd' kiugrott. A sötétbarna haja, a csodás kék szeme, és az a tökéletes szája. Egyszerűen hihetetlenül éreztem magam, utána egész nap rá gondoltam. Beledöglöttem, hogy fogalmam sem volt kicsoda. Aztán egy másik napon (talán november 5.), megláttam az egyik kampányoló osztály műsorán nem sokkal mellettem. Megkérdeztem Claudiát, hogy nem tudja-e ki ő ott a piros-kék csíkos pulcsiban. Gus Green. Tudta, mert egy általánosba jártak. Ellának árultam el először, hogy tetszik. Vagyis halálosan szerelmes vagyok belé. Elég sokat vaciláltam, hogy bejelöljem-e, végül aztán rákattintottam az "ismerősnek jelölés" gombra. Állandóan a telefonomat figyeltem, hogy visszajelölt-e. Másnap megtette, és a szívem megállt, amikor like-olta a profilképeimet. Én ugyanúgy tettem, bár pár nappal később már meg is változtatta (istenire). De utána semmi.
Ella tudja ennek az egész sztorinak minden részletét, és minden érzésemet. Rengetegszer sírtam órákon át, mert teljesen elvesztettem a reményt, hogy valaha is rám fog írni, vagy egyáltalán beszélünk valamit. És igen, megcsináltam megint, nagyon csúnyán.  Minden nap sírtam, és szinte minden nap csináltam is... Hol a reménytelenség miatt, hol azért mert utáltam magam. Azt gondoltam, sosem még csak rám sem fog nézni egy olyan srác, akibe a fél osztálya bele van zúgva. Ellával közben megtudtuk, hogy még csak 8-as, de hát nem néz ki annak. Azt is kinyomoztuk, melyik a termük, és a novemberünk plusz a decemberünk fele abból állt, hogy sétálgattunk a bioszterem előtt, és egymás lelkét ápolgattuk. Ő Isaac-kel volt ugyanilyen helyzetben, bár nekem még mindig fura, hogy osztálytárssal... Hiányzik picit ez az időszak, de nem minden része. Bárcsak sose ismertem volna meg Gust. Nagyon szerettem. Sosem mondtam még ki senkinek sem (de komolyan, még anyának sem), de neki ezerszer is elmondtam volna, hogy "szeretlek". Valahogy fájt kimondani, féltem. Talán mert nem is szeretek senkit. A dalszöveges füzetembe körülbelül 15 oldalnyi dalt írtam róla, a reménytelenségről, majd később a végtelen boldogságról, csalódásról, szomorúságról. Akármit megadtam volna Érte. Minden 22:22-kor és ilyen óra-perc egyezésnél azt kívántam, bárcsak tőle kapnám az első csókomat, és az első (és utolsó, életem végéig tartó) barátom legyen. De erre láttam a legkevesebb esélyt, legalábbis akkor azt hittem. Ellával minden nap lelkiztünk, ő mindig reményt adott nekem, hogy soha ne adjam fel, csak higgyek, mert bármi megtörténhet, és semmi sem lehetetlen. Isaac-et rávettük Ellával, hogy hívja el korizni Gust. Nos persze nem egyszerűen, bár már régebbről ismerték egymást, szóval annyira azért nem volt gáz helyzet. Annak idején minden héten jártunk korizni, hol kevesen, hol többen. Nos Gus barátunk okosan belerúgott az üvegajtóba, ezért össze kellett varrni a talpát, úgyhogy egy jó ideig nem jött velünk korizni (nem mintha egyszer is jött volna).
A november jó gyorsan elment. Igazából csak szomorkodással, sebeltakarással, biszterem előtti sétával, és lekizéssel telt. Jött a december... Ó, az az emlékezetes december.

2015. 07. 09. THU

Hol is kezdjem… Jobb, ha mindent az elejétől fogva elmesélek… Októberben kezdődött. Várjunk, ez így nem tetszik.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki történetesen én vagyok. Én, Pennie Turner. A családommal élek Florida államban, Orlandóban. A család szó magában foglalja a kutyánkat, Bibit is. De térjünk a lényegre.

Idén szeptemberben kezdtem el tanulni a William R. Boone High Schoolban. Rengeteg új embert ismertem meg, és köztük sok barátot is találtam. A legjobb barátnőm Ella Jenkins lett. Teljes mértékben megértjük egymást. A jegyeim jók, bár tanulhatnék többet is, anya elmondása szerint (is) nagyon lusta vagyok.

Na, most már tényleg a lényeg. Utáltam az októbert. Életem legrosszabb hónapja volt (meg a november is, de arról később). Megtörtént az, amitől a legjobban féltem. Megtettem újra. Bántottam magam. Sokat. Nem tudtam leállni. Ez volt a menedékem, a boldogságom. Úgy éreztem teljesen egyedül vagyok. Még Ella is messze van tőlem. Akkor kaptam egyhuzamban rengeteg rossz jegyet, anyáékkal sem volt jó viszonyom, és még egyedül is voltam. Ide menekültem. Tavaly megfogadtam, hogy soha nem csinálom meg újra. Akkoriban senkinek nem beszéltem róla, mert nem volt kinek. Anyáéknak mégsem mondhattam el, mert elküldtek volna a pszichiátriára vagy valami központba. Ebben az évben sokaknak elmondtam, vagyis inkább észrevették. Azért beszélek erről sokat, mert nem szeretném, hogy valaki ugyanebbe a hibába essen, mert ha egyszer elkezded… Nem lehet könnyen abbahagyni. Nem teheti tönkre senki életét sem egy értéktelen kis fémdarab.

A családommal őszi szünetben elutaztunk a Kanári-szigetekre, amit már nyár óta terveztünk. Igyekeztem eltüntetni a szünetre a sebeket a karomról, sikerült is. Iszonyatosan jól éreztem magam ott. Az a hely… Csodálatos. Sok helyen voltam már, és Orlandóban lakom szóval ez sem semmi, de az a hely egyszerűen megérintett. Boldog voltam. Rengeteg csodás élményben volt ott részünk, láthattunk delfineket az óceánban, körbeautóztuk a szigetet, sétáltunk a naplementében az óceánparton, a hotel Halloween partiján voltunk… A hotelben találkoztam egy német fiúval, akibe szerelmes lettem, látásból. Sok dalszöveget írtam róla. Amikor hazaértünk, akkor esett le, mekkora lehetőséget szalasztottam el, hogy nem ismerkedtem meg vele. Még a nevét sem tudom. Csak azt, hogy nagyon tetszett, és egész novemberben őt kerestem. Ella javasolta, hogy nézzem meg a német 15-16 éves korosztály focicsapatait, mivel a németek 90%-a focizik. Bármit megadtam volna, hogy megtaláljam. Már nem hiányzik, de rettentő boldog lennék ha megtalálnám. De elment. És én is.